Amikor a látogató felbaktat a Kelemér régi református paplakjától a dombon álló kedves kis templomig, az egykor itt szolgált költő-lelkipásztor és a vidék összhangjára gondol. Hol másutt is írhatta volna fontos verseit az éppen kétszáz éve született Tompa Mihály, mint egy fehérre meszelt házikókkal teli faluban? Az Arany és Petőfi mellett a nagy népi-nemzeti irodalmi triász harmadik tagjaként emlegetett művész akár a parókia kéményén otthonra lelt gólyát látva is nyerhette ihletét talán leghíresebb versének írásához. "Repülj, repülj! és délen valahol / A bujdosókkal ha találkozol: / Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk, / Mint oldott kéve, széthull nemzetünk...! " – így szól A gólyához című költemény egyik leghíresebb sora. A levert forradalom miatti fájdalmat egy ország értette, kéziratban terjedt a híres költemény. Már végzett teológusként ismerkedett meg Petőfivel, az ő példája is szerepet játszott abban, hogy 1846-ban az akkor a szellemtől és kereskedéstől pezsgő Pestre költözzön.
Testvért testvér, apát fiu elad... Nehogy ki távol sír e nemzeten, Megútálni is kénytelen legyen! Az embert érő veszteség kimondhatatlan fájdalmáról szól e költemény. Arról a kétségbeesésről, ami az egyént közössége pusztulásakor keríti hatalmába... A magyarságot a második világháborúban rendkívül súlyos veszteség érte – elég ha a Don-kanyarra gondolunk –, és mégis ennél sokkal fájdalmasabb az, amit 1956-ban, vagy amit az 1848/49-es forradalomkor ért meg a nemzet. E két utóbbi alkalomkor egy emberként kelt föl a magyarság szabadsága érdekében, függetlenségéért. És ez az, ami az elbukás után az emberi vérveszteség keservét még elviselhetetlenebbé tudja tenni: az a tudat, ha nemzetének felemelkedéséről, függetlenségéről kell lemondania. A gólyához (Hungarian) Megenyhült a lég, vídul a határ, S te újra itt vagy, jó gólyamadár! Az ócska fészket megigazgatod, Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod. Csak vissza, vissza! meg ne csaljanak Csalárd napsúgár és síró patak; Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet, Az élet fagyva van, s megdermedett.
Sokra sír, sokra vak börtön borul, Kik élünk: járunk búsan, szótlanul; Van aki felkél és sirván, megyen Uj hont keresni túl a tengeren. A menyasszony meddőségért eped, Szüle nem zokog holt magzat felett, A vén lelke örömmel eltelik, Hogy nem kell élni már sok ideig. Beszéld el, ah…! hogy… gyalázat reánk! Nem elég, hogy mint tölgy kivágatánk: A kidült fában őrlő szú lakik… Honfira, honfi ki vádaskodik. Testvér testvér, apát fiu elad… Mégis, ne szóljon erről ajakad, Nehogy, ki távol sír e nemzeten, Megútálni is kénytelen legyen! Tompa Mihály református lelkészt A gólyához és más hazafias versei miatt névtelenül feljelentették, otthonában házkutatást tartottak: írásait, személyes dolgai egy részét lefoglalták. A meghurcolt költőt 1852. július 6-án letartóztatták, a kassai haditörvényszék elé idézték, ahol hat hétig zaklatták, majd ügye elintézése nélkül elengedték. Nemsokára, 1853 januárjában megszületett második fia, februárban azonban ismét beidézték; minden különösebb indok nélkül nyolc hétig ismét fogva tartották (1853. április 3-án azonban végleg felmentették).
A gólyához (Hungarian) Megenyhült a lég, vídul a határ, S te újra itt vagy, jó gólyamadár! Az ócska fészket megigazgatod, Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod. Csak vissza, vissza! meg ne csaljanak Csalárd napsúgár és síró patak; Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet, Az élet fagyva van, s megdermedett. Ne járj a mezőn, temető van ott; Ne menj a tóra, vértől áradott; Toronytetőkön nézvén nyughelyet, Tüzes üszökbe léphetsz, úgy lehet. Házamról jobb, ha elhurcolkodol, De melyiken tudsz fészket rakni, hol Kétségbeesést ne hallanál alól, S nem félhetnél az ég villámitól? Csak vissza, vissza! dél szigetje vár; Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár. Neked két hazát adott végzeted; Nekünk csak egy C volt! az is elveszett! Repülj, repülj! és délen valahol A bujdosókkal ha találkozol: Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk, Mint oldott kéve, széthull nemzetünk...! Sokra sír, sokra vak börtön borul, Kik élünk, járunk búsan, szótlanul; Van aki felkél, és sírván, megyen Új hont keresni túl a tengeren.
Sokra sír, sokra börtön borúl, Kik élünk, járunk búsan, szótalnul: Van, aki felkél, és sírván megyen Új hont keresni túl a tengeren. A menyasszony meddőségért eped, Szüle nem zokog holt magzat felett, A vén lelke örömmel eltelik: Hogy nem kell élni már sok ideig. Beszéld gyalázat reánk! Nem elég, hogy mint tölgy kivágatánk: A kidőlt fában őrlő szú lakik.. A honfi honfira vádaskodik. Testvért testvér, apát fiú elad.. Mégis ne szóljon erről ajakad, Nehogy ki távol sír e nemzeten Megutálni is kénytelen legyen! Csak vissza, vissza! dél szigetje vár; Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár, Neked két hazát adott végzeted, Nekünk csak egy - volt! Az is elveszett! Repülj, repülj! és délen valahol A bujdosókkal ha találkozol: Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk, Mint oldott kéve, széthull nemzetünk... "
Meghatározó időszak ez számára: népregegyűjteménye nagy siker lett, a Kisfaludy Társaság pályázatán Szuhay Mátyás című elbeszélő költeménye második lett Arany Toldija mögött. S bár 1849-ben elkerül Pestről, s nem tér vissza többé a fővárosba, költészete mindvégig táplálkozott az itt töltött évekből. A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. közleménye Miután Borókai Gábor 2018. június 20-val lemondott a Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. ügyvezetéséről, a kft. ügyvezetői tisztségét 2018. augusztus 3-val Kovács Ildikó tölti be. A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Kft. (csődeljárás alatt) online felületén, a folyó tartalomszolgáltatás a mai nappal megszűnik. A archívuma a továbbiakban is elérhető marad, az elektronikus Heti Válasz utolsó száma pedig a korábbi lapszámokkal együtt megvásárolható a Budapest, 2018. 08. 03. Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. A nehezebb út jobban esik – Kollár-Klemencz László irodalomról és a popzene színvonaláról "Érzékeny emberi történetek, miközben erősen jelen van a természet" – mondja Kollár-Klemencz László új kötetéről.
Felesége súlyosan megbetegedett, a kiállott rettegés, családja elvesztése miatti aggodalom örökre megmaradt szívében. Még megrendítőbb volt számára második fiának halála, az újabb tragédia okozta fájdalmas sebe sohasem gyógyult be. A gólya szeret emberek közelében lenni, hűségesen, évről-éve visszatér ugyanazon épületek tetejére, ahonnan aztán nyár végén mindig újabb útra kél. Feltételezték róla, hogy gondoskodik idős szüleiről, táplálja, hordozza őket, idővel a gondoskodás, az otthon, majd a gyermekáldás jelképévé is vált a legtöbb európai kultúrában. A költemény első részében a szétdúlt haza sorsa a mező, a tó, a templomtornyok és otthonok képeiben tűnik fel, a második részben a rombolás nem a természetben, a tárgyi világban, hanem az emberek lelkében megy végbe. A valódi tragédia az, hogy míg a mező újra kivirulhat, a házakat, templomokat újjáépíthetik, addig az emberi lelket megülő keserűséget nem lehet elűzni; méreggé, nemzedékeket titkon pusztító betegséggé válik. Mert nincs annál szörnyűbb tragédia, ha a menyasszony "meddőségért eped", ha a szülő "nem zokog magzata felett", s ha az öreg örül, hogy élte "befejeztetett".