A rendező tanítói gesztusa rendszerint egy-egy kiemelt mondat – lelkileg felemelt ujjal történő – erőteljes megismétléseként jelentkezik a játékban, mígnem elfárad, s már komikussá válik, hogy "mindent kétszer mond, mindent kétszer mond". Él még az a nemzedék, amelyik örömből, vagy valamely tanár ráhatására, több szín szövegét is tudja idézni Madách remekéből. Nekik azért szenvedés az előadás egy része, mert tudják, mi torzul épp el az indulattól. A fiatalok meg behúzott nyakkal ülnek, mert egy árva szót se lehet érteni az egész gyönyörű szövegből. Kíméletlen zaj van. Nagy Mari A szavalókórus az erődemonstrációk eleme a politikai színházi események során. S tagadhatatlan, hogy ez az egész, majd' négyórás produkció bővében van az energiának. Olyan, mint egy imbolygó, elektrosztatikus felhő, mely hol felragad sorokat és figurákat, hol kiveti magából őket. Verebes Ernő dramaturgi közreműködésével Vidnyánszky Attila ezt a módszert álomdramaturgiaként határozza meg. Van ilyen. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy az álomdramaturgia húsz-huszonöt percnél nem szolgál ki többet, egyetlen műfajban sem.
Tölli Szofia írása Almahasadás A "monumentális előadás" kifejezés új értelmet nyer. A Nemzeti Színházban Vidnyánszky Attila Az ember tragédiája rendezését láthattuk október 19-én. A klasszikus dráma új, kísérletező hangvételéhez fiatal színészek energikus játéka kapcsolódott. A rendezés újszerű hangja érezhetően egy fiatalabb generációt igyekszik megszólítani. A szándék egyrészt a pályájuk elején tartó színészek térnyerésében nyilvánul meg, másrészt abban a töredékességben, amely a mai kor sajátja. Nem kell az eszmefuttatásokat elejétől a végéig hallanom ahhoz, hogy következtetéseket vonjak le. Nem kellenek a fekete-fehér alakok még akkor sem, ha tudom, ezek saját lényem elemei. Az ember tragédiája és az általa kiváltott impulzusok lassan tíz év elteltével is képesek párbeszédbe lépni a gimnáziumi kötelező olvasmány élményével, s az ehhez kapcsolódó beszélgetésekkel. A diverzitásra van szükség; a látvány által beemelhetőbb létértelmezésre, amely kész megoldások helyett gondolkodásra kényszerít.
Időnként más szerepekben is feltűnnek, de Berettyán Nándor, Csurka László, Farkas Dénes, Fehér Tibor és Nagy Márk elsősorban Luciferként áll be a történetbe. Dúlt kerubok követik a történéseket, fehéren lángol a kócos szárnycsonk a hátukon, egyikük tollait – talán más, képi ihletésű Vidnyánszky-opuszok sebzett angyalait idézve – a későbbiek során, ropogó ollóval, nyílt színen kurtítják meg. Nyilvánvaló a törekvés egy látványos, szakrális esemény létrehozására. Szent színház akar ez lenni. A hangsúlyozott áhítat azonban, mellyel a rendező fölvezette minden nyilatkozatát, úgy tűnik, elsősorban a személyes birtoklás, hogy ne mondjam, "elbirtoklás" apoteózus, ám formátlan örömét gazdagította. Ő, aki szereti jelét adni, mily mértékben veti meg a művével foglalkozó elemzőket, azt is szereti hangsúlyozni, hogy fontos számára a közönség, s annak is a fiatalabbik része, s igen szeret tanítani. Van is az előadásnak egy, némi humorral is rendelkező rezonőre, az ügyeletes iskolamestert játszó, kiváló Nagy Mari.
Helyette a kritikus tömeg, a kritikus információ elve érvényesül. Káosz és tudatlanság, zavar és értetlenség – ez jellemzi a történelmi színeket, ahol a sátáni alteregók maguk állítanak tükröt az Ádámot játszó Berettyán Sándor nak. Ilyen módon nem Ádám változik át és tapasztal álmában: a cselekmény egyszerre zajlik az elméjében és annak anyagiasult színterén, a számunkra is tapintható világban. Ádám szenvedése sokkal inkább idézi az álmodás szimptómáit, mint az eddig ismert interpretációkban. Önmagunkat külső nézőpontból szemlélve egyszerre van jelen empátia és kritika, s a következtetéseket csak az álmodó elme képes logikai rendbe illeszteni. A megkettőzöttség révén nézőként is könnyebben követhetők az álombeli Ádám cselekedetei. Az ördögi mágia eredménye az álom (álomén) és valóság (saját tudat) közötti vékony határmezsgye elmosása – ez az őrület határára sodorja Ádámot. Ács Eszter, Éva szerepében sokkal illékonyabb ebben az erősen férfi‑centrikus világban, ám alakítása éppen így vonzza a figyelmet.
A jelenetekben a fekete-fehér dichotómiájához csakis komor, vagy magasztos, jelentőségteljes érzetek társulnak. Ez az alaphangulata az előadás első egy-másfél órájának. Az ettől eltérő, a maga természetellenességével ugyanakkor még erősebb hatást vált ki. A gigantikus koponya és csontok illő hátterei a középkori szín haláltáncának. Olekszandr Bilozub, díszlettervező ihletett víziója adja meg a mélyhátteret a rendező egyedi ecsetvonásaihoz. Az Úr dicsőítése legalább olyan hosszan tart, mint Ádám és Éva megkísértése és dilemmája. Itt még a színészek, a gonosz képviselői, saját testükkel, egyéb díszlet bevonása nélkül jelenítik meg az Éden két fáját – Lucifer talpalatnyi birtokát. A testiség reprezentációjaként látjuk Fehér Tibor t. A színpadon meztelen felsőtesttel a kísértés buja szobraként a gyönyör utáni vágyat csepegteti Évába. Mozgással és táncos elemekkel sűrített jelenetek vezetnek az antikatarzishoz. Az elnyújtott, s hosszúságában szinte befogadhatatlan expozíciót a Paradicsomból való kiűzetés hirtelensége töri meg.
Van jelenet, amiről sejteni lehet, hogy megvan, de vagy nem látszik, vagy nem hallatszik eléggé, s van, ami egyszerűen nem készült el. A figurák egy része csak tévelyeg a hatalmas, viharzó térben. (Nem szolgálja az illúziót, ha a néző megrémül, mert még a homályban is látszik, hogy a süllyedő-emelkedő platók széléről épp hogy el tudja kapni valaki a lábát. Balesetveszélyes ez. ) Az űrbéli száguldást a rendező teljes mértékben a koreográfus Bozsik Yvette-re bízhatta, akinek viszont erről a helyzetről semmi nem jutott eszébe. Igaz, dramaturgiailag is itt mond végképp csődöt Lucifer ifjabb karakterként való szerepeltetése. Nincs eszmei talaj, amelyen állva egy ifjú sátán megvívhatná ezt a meccset. De persze, nincs is itt meccs, csak sustorgó bujtogatás van. Fotók: Puskel Zsolt, Egyszer majd biztosan rájövünk, hogy Vidnyánszky miért hisz ily elszántan Ács Eszter színészetében. A mostani, rendkívül pasztell Éva-alakítás során egyelőre azt érezni, Ács Eszter nagyon szeretné megtalálni ezt a figurát.
S akkor is gondolatritmus, vagy zenei rímrendszer kell, hogy az adott, morzsalékos alapanyagban ívek képződjenek. A rendező itt annyira bízik a nagy műben, hogy reméli, megáll az a lábán, ha törmelékké töri is azt össze. Megállna, ha kapna valami új szerkezetet, de nem kap. Áhítatos káosz, érthetetlen zajongás lett belőle. Meglehet, szerkesztett játékot terveztek a Tragédia motívumaiból. Erre utal egy óvatos meghatározás is, amely valamelyik szórólapon az előadást Madách műve "nyomán" született produkcióként jelzi. Ez az elképzelés azonban nem lett végig víve. Az az ötlet pedig, hogy az egyiptomi, a görög és a római színt szövegileg és cselekményileg mintegy fésűsen egymásba tolják, nem hozott semmiféle nyereséget, viszont kétségbe ejtheti a művel most ismerkedőket. Fortyogó, örvénylő, elszabadult erő buzog négy hosszú órán keresztül a lényegében megkomponálatlan térben, leöntve a szokásos, mindent összemaszatoló, roppant sok szerzőtől származó, fenséges zenékkel. Fölkap és kicsontoz egy-egy mondatot, cuppantva fölmutatja, körbehordja, megismételteti, majd hümmögve félredobja.
Az előadás a oldalon itt található.
A földi mennyország időtlen végtelenségéhez képes az anyagi lét és szenvedés lesújtó ereje kíméletlen. Ádám kicsiny földkupacot szorongat a határok nélküli Éden után, és esendősége, nyomorultsága óriási kontrasztot jelent a duzzatag pátoszhoz képest. A földkupac szinte alig látszik Ádám meglett, férfias termetéhez képest – csak a ruhájára, kezére, arcára kenődő iszap utal arra, hogy valóban ez a szánalmasan kis föld az övé, ennyi a birtoka. Ahol küzdenie, s bíznia kell. Képek: Eöri Szabó Zsolt
A majd három tucatnyi szürke eminenciás azonban betölti az időt és a teret. A luciferi sorokat hol kórusban, hol aszinkronban halljuk. A kánon azonban az esetek többségében képtelen arra, hogy mottószerű üzeneteket jutasson el a nézőkhöz, így továbbra is elengedhetetlen a szövegismeretünk, vagy az, hogy képesek legyünk maradéktalanul átadni magunkat a látványnak és benyomásoknak, amelyek az írott szöveg és az elhangzó szavak dimenzióján túlmutatnak. Berettyán Nándor, Farkas Dénes, Fehér Tibor, Herczegh Péter, Mátyássy Bence, Mészáros Martin, Nagy Márk, Rubold Ödön, Schnell Ádám, Szabó Sebestyén László, Szalma Tamás és Szép Domán végig kirobbanóan energikus alakítása, a rendező víziójának materializálása révén, olyan élményt hoz létre, amely újszerű, markáns alkotói hanggal vegyíti Az ember tragédiája klasszikus szólamait. A sokszorosított Lucifer egyike azon ötleteknek, amelyek kibillentik az előadást a meddő filozofálás menetéből, ahol csak Ádám és Lucifer kettőse érvényesül: a tézis–antitézis–szintézis, mint világmozgató rugó képletéből.