Látom, hogy Eni elnézést kér a pocakos ülő kutyától a nevemben. Szánalmasak. Kicsit később persze már egy tolószékben (én még ilyen régimódian és kevésbé elfogadható néven nevezem, de hát ez engedtessék meg nekem! ) suhanok a népes társasággal a kapu felé. Hát ennyi volt. Nem nagy ügy. Ezt a privilégiumot is nekem köszönhetik. Lara nem kér enni. Pedig hajnal van, a reggeli ideje, és olyan gebe, mint a kisujjam. Rettentően el van szontyolodva, és nyilván jó úton halad az anorexia vagy a másik, a hányós betegség felé. Piszkálgatja és csavargatja ujjával hosszú, világosbarna, hullámos haját, amelyről Eni még mindig azt hiszi, hogy a nap szívta ki, és sejtése sincs róla, hogy Lara baba egy belvárosi fodrászatban tizenötezer forintért kapta a nap szívta hajszínt, amelyet ombrénak neveznek. Plusz egy újfajta hullámosítást – ha engem kérdeznek, ez sima dauer, nincs új a nap alatt, csak a név változik – újabb tizenötezerért. Eni természetesnek gondolja a lánya haját. Ennyit róla. Fogalma nincs a világról, nemcsak a frizura– meg a hajszíndivatot nem ismeri, de egyáltalán, hogy képes elhinni Larának, hogy a nap szívta ki a haját csíkosra, ismétlem, csíkosra, ráadásul be is hullámosodott, valamint hosszú, sötét töve is keletkezett hozzá, na ez, azt hiszem, mindent elárul Eniről.
Velem külön–külön összejön mindegyikük, kivéve Ricsit, de az csak egy taknyos, szóval nem neheztelek rá emiatt. Eni, Henrik, Léda. Mindannyian a családjukkal. Hát nem lesz könnyű nekik ez a karácsony és az újévkezdet. Három hét együtt. Gyönyörű ajándék, nem? Ráadásul a paradicsomi St. Maarten szigetén. Egyikük sem járt még ott, pedig jó okuk lett volna rá. Jobban mondva sehol sem igen jártak még a világban, spórolnak, nincs pénz, megértem. Én támogatom őket anyagilag még mindig. Mindegyik élhetetlen, bizony. Talán majd a gyerekeik. De sajnos egyik sem örökölte azt a vért és elszántságot, hogy menjen az álmai után, ha sikeres akar lenni az életben. Egyszerűen nincsenek álmaik. – Párizs felé beszállás a tizenötös kapunál – mondja egy gépies női hang, de én még csak a pezsgőm felénél járok. Ez az én ünnepem lesz. Csak várják ki a végét! És főleg várjanak meg a beszállással. *** A business classon sem sokkal nagyobb ám a hely, mint a turistaosztályon. Ezt nem panaszként említem, mert a többiek a gép hátsó traktusában jobban szűkölködnek.
Viszont itt anélkül ledönthetek még egy pohár pezsgőt, hogy Eni vagy Léda felnyársalna a pillantásával. Hát igen, az én koromban az alkohol... Hagyjatok ezzel, gyerekek! A pezsgő francia, és ez némi reménnyel tölt el a továbbiakat illetően. Sajnálatos dolog, hogy dugiban kell